Kognitív disszonancia

A korábbi bejegyzésemben már említésre került a társas összehasonlítás kapcsán Leon Festinger neve. Ő vizsgálta és dokumentálta először a kognitív disszonanciát. A kognitív disszonancia az egyik első pszichológiai jelenség, amivel komolyabban foglalkoztam, középiskolában írtam is egy beadandó dolgozatot, "Miért hazudunk önmagunknak" címmel.
Kognitív disszonanciáról akkor beszélünk, ha nincs összhang a tetteink és az elveink között. Például: nem szívesen hívnánk meg egy családtagot egy rendezvényre, viszont magunkról azt gondoljuk, hogy családcentrikus és kedves emberek vagyunk. Ilyen esetben különböző megoldásokat keresünk annak érdekében, hogy feloldjuk ezt az ellentétet (persze nem tudatosan tesszük ezt).

 
Az egyik ilyen feloldási lehetőség az elkerülés, amikor kerüljük azokat a szituációkat vagy embereket, amelyek szembesítenek bennünket az értékeink és cselekedeteink közötti különbséggel. Az előző példánál maradva, elkerüljük az adott családtagot vagy igyekszünk elkerülni a vendéglistáról való beszélgetést másokkal.
A másik megoldás a hiteltelenítés, amikor a tetteink megváltoztatása helyett megpróbáljuk hitelteleníteni a bizonyítékokat. A családi példa esetén akkor beszélgetnénk hiteltelenítésről, ha azzal próbálnánk feloldani az ellentmondást, hogy nem is olyan fontos ez az összejövetel akár számunkra, akár a nem kedvelt családtag számára.
Ehhez hasonló a következő feloldási lehetőség, a fontosság vitatása. Ilyen esetben a tények elfogadása helyett, megpróbáljuk bebizonyítani, hogy nem is olyan fontos az a probléma.
Festinger szerint magát a kognitív disszonanciát akkor tudjuk feloldani, ha szembe nézünk az ellentmondással. Nagyon fontos, hogy felismerjük az ellentmondás feloldására használt mechanizmusokat.